Egy jó asszony

  For those who don't understand Hungarian, just in few words: this post is about my beloved grandmother, who raised me up, who was my mum instead of my mother, who gave me everything; but unfortunately, unexpectedly and unfairy died few days ago. I can't translate these emotions inside into English. I apologize.

Mama, thank you for taking care of me, R.I.P.  I'll be missing you :(

  A félig elfogyasztott vaj a hűtőben (vaj, mert a sajtot nem szerette), a megnyitott mosogatószer a konyhapulton, 2012-es "Hit, remény, szeretet" naptár az asztalon. Ezekre az apróságokra lettem figyelmes amikor beléptem. A képek az unokákról, amiket én adtam neked. Mi legyen vele, kinek adjam, most mit csináljak vele? Neked szántam, ajándék volt. A virágok. Meg kell öntözni a virágokat! Mi lesz, ha hazajön a mama és meglátja, hogy az összes virág el van száradva. Nem fog örülni az biztos. Tele a hűtő és fagyasztó étellel. Meg kell enni. Mama még véletlenül sem engedte volna kidobni. Igazi kis spórolós volt. A szőnyeg, az új szőnyeg, amit most vettél a szobába. Az átcsinált terasz, az új lépcső, a lecserélt ajtó és ablakok... ugye  Mama ezt most Te sem így gondoltad?!
Keressük... keressük közösen a dolgokat. Kérdezném "mama hol van?", mert ugye mindig csak Ő tudta. De ki sem ejtem, hisz a kérdésre már senki sem felel. "Csak a mama tudja hol van, miért nem hívhatjuk fel?" Ó jaj Mamácska-Mamácska! Üres a ház így már nélküled. A falon is már csak a pontatlan öreg órád ketyeg. Emlékszel? Olyan magasan volt, te kicsike már nem érted el, mindig én állítottam át neked...

  Emberek születnek és halnak meg. És ez valószínűleg így is van rendjén...
Ezt most mégis annyira-de-annyira igazságtalannak érzem. Mérges vagyok. Meg nem érdemelt és váratlan. Az asszonyt, aki végig kitartott, küzdött és szuperhősként mindent túlélt, igazságtalanul vették el tőlem. A feleség, az anya és nagymama, az igazi multifunkciós lépni kész talpraesett nő, aki felnevelt, aki anyám helyett anyám volt, még itt kellett volna, hogy maradjon velem. Még egy kicsikét. Vigyáztam volna rá! Igenis vigyáztam volna még rá!

  Az ő házasságuk nekem teljesen idillikus volt. Számomra ők ketten voltak azok a "boldogan éltek, míg meg nem haltak" - szó szerint. Jóban-rosszban, gazdagságban-szegénységben, egészségben-betegségben, holtomiglan-holtodiglan kitartottak egymás mellett. Ahogy ezt az elején megfogadták, úgy is lett.
Az én nagymamám egy igazi jó asszony volt. Feltétel nélkül szeretett, mindent megadott, Ő volt az, akitől én a lehető legtöbbet kaptam. Akire mindig is felnéztem. Hacsak belegondolok, hogy már soha többet nem ehetek a főztjéből, könnyes lesz a szemem.
Sosem volt puccos életük. Nem voltak szegények, sem gazdagok. Saját két kezükkel építették fel azt a házat, amiben aztán az életük hátralévő részét közösen élték le. Azt a házat, amelynek kapui mindig nyitva álltak előttünk. Azt a házat, ami most ott áll üresen, hang nélkül.
Felnevelte két fiókáját, akik gyorsan kiröppentek a fészekből. És felnevelt engem, az unokáját. Vigyázott rám, törődött velem, mindenki más helyett. Télen biciklin orvoshoz hurcolt és éjjeli lázamban takargatott. Amikor kicsi Tündike "deakkoris" kedvében annak ellenére, hogy Ő figyelmeztetett ("Tündike, le fogsz esni"), az emeletre vezető lépcsőn hegyet mászott, és persze leesett, sírás nélkül fájdalmat elszorítva csak mosolyogva annyit mondott: "mondta Mama, mondta". Talán ez a legkedvesebb emlékem róla. Ő mindig megmondta mi a jó és mi a helyes.
A mama egy igazi becsületes, hűséges, szeretni kész asszony volt. Fénykorában díva, majd egy törődő feleség és nagymama. Erős, magabiztos és optimista, mosollyan az arcán ugrott át minden akadályt. Férjét szemrebbenés nélkül, önfeláldozva, teljes készültségeben ápolta éveken át az utolsó percig is. Hát nem érdemelte volna meg ezután hogy még egy kicsit "szabadon éljen"? Az Isten ezt egy újabb rákkal hálálta meg. De az én mamám még ekkor is mosolygott, bizakodott és kitartott. Talán más már rég fel is adta volna. Ő nem tette. Ezt a rákot is ügyesen túlélte. De az Isten bottal ver, nem volt elég még ez sem.
És én megálmodtam. Előző éjjel megálmodtam. Azt hittem csak egy rossz vicc, egy rossz-rossz álom. De bekövetkezett. Mégis milyen játékot űz velem a sors? Amikor 13:47kor tárcsázok,a hívásra már senki nem felel. Mama 13:45kor eszméletét vesztette. Mama, miért nem vártál legalább még 3 percet, hogy elköszönhessek?! :( Igazságtalan az élet, igazságtalan! Nem így kellett volna történnie!!! Mama most kinek mondjam el mi történt, mi bánt és épp mit főztem? Mama most ki fogja belém önteni a lelket és biztatni a jobb és szebb jövőre? Mama miért mentél el?

Amikor az erős családfenntartó férfi apámra nézek, látom az elkeseredettséget és keserűséget a szemében. "Nincsen apám, se anyám." Hogyis ne tudnám mit érez, hisz az én szüleim is voltak, én is érzem, az volt "az én hazám". Drága Mamikám, szó nélkül itt hagytál bennünket, de remélem ott fenn újra boldogok lesztek így együtt a Papával. Köszönök mindent, nagyon szeretlek és hiányozni fogsz!
Minden nap gondol rátok kicsi unokátok:
                Tündike